Blog – Május 3.

Pillanatokra mi is gyerekekké válunk. Azt veszem észre, hogy szolid képzavarral élve a szigorú szakmai tekintetnek leesik az álla avagy tátott szájjá tágul, egy-egy gesztus hatására a sokat látott, szakavatott néző is az ötéves szemével kezd nézni. Belekeveredik például a mackóélet-mackóálom birodalmába; a zöld mező-szőnyeg, ahol helyet kap a közönség, mágikus térré válik a körülöttünk játszó színészektől, a rigmus-szerű verssoroktól, a díszlet nélkül, csak testekből alakuló terektől. A téma a felnövés, a baráti és családi konfliktusok, a szerelem és a mi az enyém-mi a tiéd civakodás mint a válás metaforája, ahol a bilin, a macin és a nyolcas buszon való osztozkodás után végül egyiké lesz, ami volt, a másiké pedig, ami lesz. És a halál, ami magától értetődő: tudom, hogy nagyapa meghalt, úgyhogy majd elmondom neki, ha visszajön. 

A szakmai tekintet, a külső nézőpont kérdése a színházi nevelési előadások kapcsán alapvetően felmerül. Mi a néző szerepe egy ilyen fesztiválon, illetve hogyan befolyásolja a résztvevő gyerekeket, így a foglalkozást magát, hogy egy harmincfős nézősereg figyeli kívülről?

A Káva Kulturális Műhely, a Nemzeti Táncszínház és a Közép-Európa Táncszínház közös produkciójában, az Igaz történet alapján című foglalkozáson a gyerekek mégis megtalálják a felszabadult állapotot.. Egy szétforgácsolódásban lévő család, ahol az apa Londonban, hogy a családot eltartsa, az anya pedig otthon a két gyerekkel. Minden kapcsolat virtuális; van is, nincs is. És ebben a helyzetben kicsit mindenki így érzi magát. A fiúgyereket kivéve, aki lankadatlanul próbálja megtartani a személyes kapcsolatot az apával, és sokáig bízik benne, hogy ez csak átmeneti helyzet, minden szereplő megkettőződik. Egy tudatos és egy tudattalan énre, egy felvett, kívülre kommunikált szerepre vagy egy elképzelt élet ideáljára szemben a kimerítő, bizonytalan valósággal. A gyerekek több ponton lépnek interakcióba a történettel. Nem csak verbálisan, de a táncosokon és a - közösen kitalált és azután eltáncolt - koreográfiákon keresztül a mozgás nyelvén tapasztalják meg a részvétel élményét.

Ahogy Harangi Mária fogalmaz az esti beszélgetésen, ő is a fizikalitásból indult ki. A hideg szív című előadásukban a szombathelyiek szinte mindent maguk teremtenek meg: testekből, táncokból és hangokból épül az előadás atmoszférája, a sűrű, veszélyes erdő annak minden ismeretlen, furcsa zajával, ahova azért merészkedik a főhős, hogy megszerezze a hőn áhított nőt, pontosabban pénzt, ami majd elismerést, megbecsültséget hoz. De arra nem számít, hogy cserébe a szívéről kell lemondania…

Cziboly Ádám este fontos szempontokat sorol fel a színházi nevelésről való beszéddel kapcsolatban. Azon túl, hogy lehet érdekesen, izgalmasan bemutatni itt egy foglalkozást a nézőknek, érdemes megvizsgálni, mi a pedagógiai célja egy programnak, van-e központi témája, kérdése, kérdez-e vagy állít, egy vagy több nézőpontot kínál-e, a résztvevő mellette vagy fölötte van-e a szereplőknek? És, ha messzebb megyünk: még mindig nem tisztázott, milyen fogalom pontosan mit jelent, mindenki máshogy használja a definíciókat, és az ilyen programok számának gyors emelkedésével csak még nehezebb lesz kategorizálni a különböző műfajokat. Azonban egy ilyen fesztivál pont arra jó, hogy – ahogy két éve így történt – kövesse konferencia az előadásokat, ez az egy hét is fórumként működhessen.



Varga Zsófia