Blog – Május 3. Kedd

Egyfelől nehéz, másfelől tanulságos ennyi előadást összegyűjtve, egy sodrásban látni és befogadni. Az előadások értelemszerűen viszonyba kerülnek egymással, tisztábban látszik, mi hol működik kiválóan és hol kevésbé, mik a színházi nyelvek különbözőségei. Hangsúlyos a színházi nevelés jelenléte, a szakmai beszélgetésen még az is felmerül, az a generáció, amely a részvételi élményen, tapasztalaton nő fel, képes lesz-e később igazán érteni és szeretni egy hagyományos eszközökkel működő előadást? A kérdés részben költői – egy jól sikerült előadás is nyújthat olyan részvételi élményt, ami sok szempontból megdolgoztatja a nézőjét.

Az első ma látott előadás rögtön erős vizuális élménnyel nyit. Nagyszínpad, miután elsötétül a nézőtér, a semmiből előtűnik a Hókirálynő óriási, fagyos, dermedt arca. Gigantikus bábfej, a levegőben veszélyesen cikázó tükördarabokkal: ez a Hókirálynő birodalma a széttört tükörrel, ami most millió darabban a földre zuhan, hogy elhomályosítsa a tekinteteket, hogy rajta keresztül minden ocsmánynak, utálatosnak vagy egyszerűen csak közömbösnek látsszon. Fige Attila rendező a Budapest Bábszínház társulatával fekete színházzal játszik 3D-ben, a színpadnak nem csak az első síkját használják, itt leginkább az evilági történések kapnak helyet. Az utazás, a menekülés, a nagy akciók a háttérben elevenednek meg, így például az UV-fényben cikázó fuvallatok, amiket a királynő küld a barátja kiszabadítására induló kislányra, Gerdára vagy a sok darabból összeálló, ettől lüktető, lélegző csodaszarvas, aki társul szegődik Gerda mellé a hosszú úton.

A mellékszereplők megformálása is játékos, mai és humorral teli. A királynő esetenként tócsa-szerűen darabokra hulló, néha kígyómozgással belibegő átváltozó-művész, szó szerint gerinctelen tanácsadója vagy a birodalom egyik civil lakosa: a lepusztult, eljegesedett gettó-szerű környék büdöskéje, egy dinamitkardigánban ugrándozó vagy gépfegyverrel szunyókáló kislány, aki az ismerkedés első fázisai (a szeretet jeleként egy váratlan arcon nyalás) után szintén Gerda cimborája lesz.

A humor dominál a MárkusZínház előadásában, ahol több szinten zajlik Toldi Miklós életének elmesélése. A két játszó első körben angyal, akik valahol a tejúton túl a hős lelkének összetételével bajlódnak: legyen-e kedvesség, vagy csak bátorság, nem lehetne-e, hogy egy kis erőszakot kiveszünk a szerelem javára? A keretjáték az égből mutatja meg a születésben lévő Toldi életének főbb állomásait, mindvégig megtartva a két bohókás angyal-mozgató a marionett-műfajt vagy a kivitelezést érintő reflexióit. Beszólnak a szereplőiknek, kritizálják vagy helyeslik a lépéseiket, csóválják a fejüket, hogy az egyébként sem túl szószátyár Miklósunk egy csónakba keveredve élete párjával két szónál többet nehezen tud kimakogni.

Hoffer Károlyék megszólalása az esti beszélgetésen jóleső személyességet hoz a sűrű szakmai vitába. Az időnk rövid története című előadásban tisztán, pontosan használják a báb rendszerét. A sokéves faanyagokból (mert a báb lelke részben az anyagából áll össze) aprólékosan kifaragott, a fiatal színészek jellemét, mozgását is magukban hordozó, de idős figurák. Már nehezen mozognak, a lehetőségeik köre egyre szűkül. Pedig belül még szárnyalnának. A fiatal mozgatók ezzel a dinamikával játszanak – néha ők is lassúak, nehézkesek, de ahogy lendületet, motivációt kapnak a szereplők – első lépésként például, hogy szállítsák el egy barátjuk hamvait Velencébe – életteli, zsizsegő gesztusok és dallamok bukkannak elő belőlük.

Ahogy mesélnek róla, ez a két éves próbafolyamat tűnik az alkotói létezés értelmének: megtalálni a személyes élmény elmondásának lehetőségét és módját egy olyan folyamatban, ahol minden alkotóelem – legyen az a díszlet, zene vagy történet – szervesen összekapcsolódva alakul és alakítja egymást.

Varga Zsófi