Egyfelől nehéz, másfelől tanulságos ennyi
előadást összegyűjtve, egy sodrásban látni és befogadni. Az előadások értelemszerűen
viszonyba kerülnek egymással, tisztábban látszik, mi hol működik kiválóan és
hol kevésbé, mik a színházi nyelvek különbözőségei. Hangsúlyos a színházi
nevelés jelenléte, a szakmai beszélgetésen még az is felmerül, az a generáció,
amely a részvételi élményen, tapasztalaton nő fel, képes lesz-e később igazán
érteni és szeretni egy hagyományos eszközökkel működő előadást? A kérdés részben
költői – egy jól sikerült előadás is nyújthat olyan részvételi élményt, ami sok
szempontból megdolgoztatja a nézőjét.
Az első ma látott előadás rögtön erős vizuális
élménnyel nyit. Nagyszínpad, miután elsötétül a nézőtér, a semmiből előtűnik a
Hókirálynő óriási, fagyos, dermedt arca. Gigantikus bábfej, a levegőben veszélyesen
cikázó tükördarabokkal: ez a Hókirálynő birodalma a széttört tükörrel, ami most
millió darabban a földre zuhan, hogy elhomályosítsa a tekinteteket, hogy rajta
keresztül minden ocsmánynak, utálatosnak vagy egyszerűen csak közömbösnek
látsszon. Fige Attila rendező a Budapest Bábszínház társulatával fekete
színházzal játszik 3D-ben, a színpadnak nem csak az első síkját használják, itt
leginkább az evilági történések kapnak helyet. Az utazás, a menekülés, a nagy
akciók a háttérben elevenednek meg, így például az UV-fényben cikázó
fuvallatok, amiket a királynő küld a barátja kiszabadítására induló kislányra,
Gerdára vagy a sok darabból összeálló, ettől lüktető, lélegző csodaszarvas, aki
társul szegődik Gerda mellé a hosszú úton.
A mellékszereplők megformálása is játékos, mai
és humorral teli. A királynő esetenként tócsa-szerűen darabokra hulló, néha
kígyómozgással belibegő átváltozó-művész, szó szerint gerinctelen tanácsadója
vagy a birodalom egyik civil lakosa: a lepusztult, eljegesedett gettó-szerű
környék büdöskéje, egy dinamitkardigánban ugrándozó vagy gépfegyverrel szunyókáló
kislány, aki az ismerkedés első fázisai (a szeretet jeleként egy váratlan arcon
nyalás) után szintén Gerda cimborája lesz.
A humor dominál a MárkusZínház előadásában, ahol
több szinten zajlik Toldi Miklós életének elmesélése. A két játszó első körben
angyal, akik valahol a tejúton túl a hős lelkének összetételével bajlódnak:
legyen-e kedvesség, vagy csak bátorság, nem lehetne-e, hogy egy kis erőszakot
kiveszünk a szerelem javára? A keretjáték az égből mutatja meg a születésben
lévő Toldi életének főbb állomásait, mindvégig megtartva a két bohókás
angyal-mozgató a marionett-műfajt vagy a kivitelezést érintő reflexióit.
Beszólnak a szereplőiknek, kritizálják vagy helyeslik a lépéseiket, csóválják a
fejüket, hogy az egyébként sem túl szószátyár Miklósunk egy csónakba keveredve
élete párjával két szónál többet nehezen tud kimakogni.
Hoffer Károlyék megszólalása az esti beszélgetésen
jóleső személyességet hoz a sűrű szakmai vitába. Az időnk rövid története című előadásban tisztán, pontosan
használják a báb rendszerét. A sokéves faanyagokból (mert a báb lelke részben
az anyagából áll össze) aprólékosan kifaragott, a fiatal színészek jellemét,
mozgását is magukban hordozó, de idős figurák. Már nehezen mozognak, a lehetőségeik
köre egyre szűkül. Pedig belül még szárnyalnának. A fiatal mozgatók ezzel a
dinamikával játszanak – néha ők is lassúak, nehézkesek, de ahogy lendületet,
motivációt kapnak a szereplők – első lépésként például, hogy szállítsák el egy
barátjuk hamvait Velencébe – életteli, zsizsegő gesztusok és dallamok bukkannak
elő belőlük.
Ahogy mesélnek róla, ez a két éves
próbafolyamat tűnik az alkotói létezés értelmének: megtalálni a személyes
élmény elmondásának lehetőségét és módját egy olyan folyamatban, ahol minden
alkotóelem – legyen az a díszlet, zene vagy történet – szervesen
összekapcsolódva alakul és alakítja egymást.
Varga
Zsófi