LOMTALANÍTÁS – kamasztörténetek (színházi
nevelési előadás)
Egyre meghatározóbb divat napjainkban a
Színházi Nevelési Előadás. Az efféle produkciók sikere – többek közt – azon
múlik, hogy az alkotók eltalálják-e azt a „színház” és a „nevelés” közti,
nehezen meghatározható, igen érzékeny arányt, amely igazán izgalmassá és
érvényessé, jó esetben feledhetetlen élménnyé teszi alkotók és közönségük
együttlétét. Az ilyen színházi találkák két részből állnak. Az előadók egyfelől
„hagyományos” színházművészeti eszközökkel megjelenítenek egy, a kamasz
közönséget feltehetően mélyen érintő problémakörön
belül játszódó drámai történetet, másfelől a „sztori” előadását többször
megszakítják, hogy a tevékeny „szünetekben” interaktív módon kommunikáljanak a
közönséggel. Ennek a kommunikációnak megvannak az évtizedek alatt kialakult formái.
A professzionálisan képzett és jelentős szakmai gyakorlattal rendelkező előadók
jó esetben remek színészek, ugyanakkor nagyszerű pedagógusok, önfeledtséget
mímelő, forró szívű és hidegfejű játékostársai az ifjú közönségnek. És, persze,
lennie kell a csapatban egy all round játékmesternek,
foglalkozásvezetőnek, teamfőnöknek, mágusnak, mindegy hogyan nevezzük, aki
kézben tartja, irányítja az általában több órás futamidejű színházi találkozót.
Ha e feltételek bármely pontja sérül, az eredmény felemás lesz. Rosszul
játszunk, de jól „nevelünk”. Remekül adunk testet és lelket a megjelenítendő
figuráknak, de ügyetlenek vagyunk beszélgetőtársként, vagy játékmesterként nem
tudjuk igazán kézben tartani, észrevétlenül kanalizálni a kamaszközönség olykor
(hál’istennek!) szertelenül dinamikus, netán szélsőséges megnyilvánulásait.
Fölösleges azon vitázni, vajon „igazi színház”-e az efféle együttlét.
Nyilvánvalóan az, mégpedig nem könnyű. Örvendetes, hogy egyre több társulat
próbálkozik vele, mert – ez általános szakmai tapasztalat – a mai kor kamaszai
jobban szeretik az efféle, interaktív lehetőséget kínáló színházi együttlétet
az olyannál, amikor látszólag pusztán passzív befogadói szerepre vannak
kárhoztatva.
A debreceni Vojtina Bábszínház produkciójának
két tehetséges művésze (Hell Krisztina és Hajdú Péter) a produkciót létrehozó
csapat intencióinak megfelelően a fiatal nézők érvényes és sikeres megszólítása
érdekében a bábművészi tapasztalatát működtetve teszi első lépéseit a színházi
nevelési projektnek nevezett „műfaj”
területén. A közönség tapssal kívánt nekik további bátorságot,
kitartást, tanítást és tanulást, és sok-sok örömet…
Nagy Sarolta írása