A Biennálé első napja a felelősségről szólt. A
szülő, a gyerek, a társadalom, a hatalom és ugyanígy a színházcsináló
felelősségéről. Melyik az a korosztály, amelyik már be tudja fogadni, sőt
igénye van rá, hogy valamilyen formában szembesüljön azzal, mit jelent
végignézni egy családtag lassú kifele lépegetését az életből? A győri Vaskakas
Bábszínház Az új nagyi című előadása
a kisiskolások számára beszél arról, hogyan változik meg egy kislány élete, ha
egyszer csak gondoskodnia kell a nagyiról, akire addig mindenben
támaszkodhatott. Három nő, csonka család. Anya dolgozik, folyton csörög a
telefonja, ha felveszi, szó szerint odaragad a füléhez. Idegesen felcsattan a
nagymamára, ha az kitalált történetekkel vagy
fantasztikus utazásainak részleteivel tömi a gyerek fejét. De az anyának
lassan rá kell jönnie, hogy pont ez a kalandos, kanyargós birodalom, ahol a
megélt élmények az emlékezetben új színeket kapnak; hogy pont a mese nyelve,
ami mégis segít megérteni a megérthetetlent. A finom szimbolikával átszőtt előadás
– amit konkrétan is megjelenítenek a színpadot behálózó piros szalagok,
amelyekre ugyanúgy ráaggathatók régmúlt emlékek és új motívumok –
fájdalommentesen vezeti végig a nézőt a visszafordíthatatlan változás, az elmúlás
útján.
Az Akárkik
című színházi nevelési foglalkozás általánosságban teszi fel a kérdést:
van-e olyan, hogy kötelesség – például erkölcsi értelemben – vagy az ember
teljesen szabad? Meddig terjed a felelősség köre? Észreveszem-e, hogy mellettem valaki segítségre szorul, még
akkor is ha ezt minden eszközzel próbálja eltitkolni? A helyzet kicsit fiktív
maradt, mert gyerekcsoport helyett most felnőttek vettek részt a foglalkozáson,
akik számára nyilván mást jelent a kérdés: mitől válik valaki felnőtté?
A Kövek indulása
kicsit Mrozek Mulatságát idézi, ahol
három figura időn és téren kívül kopog és dörömböl az ajtón, ami mögött a
mulatságot sejtik: mert valahol kell lennie, olyan nincs, hogy ne legyen semmi.
Az unalom agressziót szül, ha nincsenek hatásai, következményei a
cselekedeteinknek, messzebb megyünk, akár a Kövek
két kamasz szereplője. Lerúgjuk azt a követ a felüljáróról, ami betöri a
kocsi ablakát és halálos balesetet okoz. És még ha a bíróság fel is menti a
fiúkat, a tettük terhét egész életükben magukkal viszik. A „bűn és bűnhődés”
párhuzamos létezését jeleníti meg az a dramaturgiai megoldás, hogy a
főszereplők kettős szerepet játszanak: egy baseball sapka megfordítása jelzi,
hogy éppen a kamasz elkövetőt vagy az őt felelősségre vonó rendőrt látjuk-e a
színpadon.
A céltalanság, az ürességgel való szembenézés
a témája a dán Janne Teller angolul 2010-ben megjelent, és szinte azonnal
botrányos világhírre jutott ifjúsági regényének, a Semminek is, amelyet tanterem-színházi előadásként vitt színpadra a
zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház. Az
élet érteméről kegyetlenül frivol módon kérdező mű
láthatóan nem sokkolta a Lórántffy Zsuzsanna Református Gimnázium tizenhárom
éves diákjait: simán „vették az adást”, élénken érdeklődve figyelték a Tantermi
Deszka színház remek előadását, és aktívan vettek részt a történet
fordulópontjain megtartott „feldolgozó foglalkozásokon”.
A Sociopoly
című interaktív színházi társasjátékban a néző végig résztvevővé válik. Itt
már nem felelősségről vagy felelőtlenségről van szó, ezt a lehetőséget
felváltja a kényszerűség: a játék konstruálta „valóságshowból” kiderül, hogy nem
azért él napról napra egy borsodi család, nem azért költi el rögtön azt a pár
ezer forintot, amihez hozzájutott, mert nem tanulta meg beosztani a pénzét,
hanem mert a mélyszegénységben élők számára a takarékoskodás nem opció. A
gyerek nem tud iskolába járni, ha nincs cipője, ha nem megy iskolába, ötven
igazolatlan óra után kicsapják, ha kicsapják, a lehetősége is megszűnik a
kitörésnek. Az ördög ügyvédjeként minden lépés mögött ott lopakodik az uzsorás,
hogy végső reménytelenségünkben az ő segítségét kérjük. A túlélés esélye szinte
a nullához konvergál: a játék nyertes családjának számláján a hónap végén
kétezer forint maradt.
Szintén a valóság problémáit vállalja magára a
kiemelt programként bemutatott Újvilág,
amely egy 16 éves lázadó kamaszlány szemszögéből láttatja a válás és a család
szétbomlásának nehézségeit. A szülők válását követően Kata kiszakad a régi
környezetéből és a szimbolikus elnevezésű Újvilág lakótelepen kezd új életet anyjával. A változással járó külső és belső
konfliktusokat mindenki a maga – esendő, emberi – módján igyekszik megoldani. A
lány két érzelmileg szintén sebzett lakótelepi srácban talál társakra, akik
szélsőséges ideológiákban keresik a világ és saját életük értelmét. Amikor az
eszme fizikai valósággá válik és erőszakos tettet szül, a főszereplő kénytelen
szembenézni saját választásának következményeivel. A szembeszegülő indulatokkal
és finom árnyalatokkal ábrázolt jellemek szinte mindegyikével bizonyos fokig azonosulni
tudunk – ezt az érzelmi azonosulást erősíti az a rendezői koncepció is, hogy a
szereplők végig köztünk ülnek, és onnan lépnek be a jeleneteikbe, mintha
bármelyikünkkel megtörténhetne az, amit a színpadon látunk.
Írta: Rupp Anikó és Varga Zsófi