Az idei Biennálé külön szekciót szentelt a
csecsemőszínházi előadásoknak, és a Small Size fókuszprogramon belül ma két
nagyszerű produkciót is láthattunk. A Kolibri Színház társulata az Agóra
Kistermében teremtette meg azt a bensőséges, párnás, földönülős hangulatot, ami
a legkisebbek megszólításához szükséges – hiszen nagyon fontos, hogy az első
színházi élmény ne csak szórakoztató legyen, hanem egyben biztonságos, otthonos
is. A sikeres csecsemőszínházi előadás jó arányban ötvözi a picik számára
ismert, megnyugtató elemeket a meglepetéssel – és mindezt a legegyszerűbb
eszközökkel teszi. Tudható, hogy a kisgyerek jobban eljátszik néhány kaviccsal,
letört faággal vagy egy üres műanyag palackkal, mint bármilyen csillogó-villogó-beszélő
kütyüvel. S a legegyszerűbb tárgyak is élettel, jelentéssel telnek meg, ha „jó
kezekbe” kerülnek és mozgatóik képesek egyszerre több érzékszervre is hatni, hogy mindaz, ami a
színpadon zajlik, látható, hallható, tapintható valósággá váljon a kisgyermek
számára. A Kolibri Színház művészei pedig, akik 2005 óta készítenek előadásokat
a legkisebbeknek, láthatóan birtokában vannak ennek a tudásnak.
A
fesztiválon bemutatott Csip-csip csóka
című előadásuk ismert népdalokra és rigmusokra épülő bábos, mondókázós, zenélős
játék. A díszletként is szolgáló kellékek egyszerű, praktikus tárgyak –
vásznak, színes sámlik és szivacshengerek –, amelyeket a négy szereplő (Alexics
Rita, Molnár Zsófia Boróka, Fehér Dániel és Nizsai Dániel) ötletesen és
többszörösen használ fel, segítségükkel a gyermeki fantáziát megmozgató új
tereket hozva létre a színpadon. Egyszerű vászonanyagból születik meg a szemünk
láttára a főszereplő bábfigura is, aki az előadás során találkozik az
alapelemekkel: a tűzzel, a vízzel, a földdel és a levegővel. Az
„érzéknyitogató” játék során a hagyományos népi tárgyak – mint a vesszőkosár, a
teknő, a petróleumlámpa vagy a fújtató – új tartalmat nyernek, ahogy a darabban
elhangzó régi mondókák, népdalok és gyerekjátékok is, eredeti funkciójukon
túllépve, ezúttal a gyerekek figyelmét irányító varázsszövegekké válnak. Minden,
amit hallunk „fülbemászó” és könnyen befogadható, így az sem véletlen, hogy az
alkotók hagyományos kézműves hangszereket – ütőgardon, fa xilofon, furulya és
hegedű – szólaltatnak meg az előadásban.
Dallamok,
hangok, fények, színek és játék összehangoltan kötik le az apróságok – és egy
bő félórára csodálkozó gyermekké váló szüleik – figyelmét. A színészek időnként
kinéznek, rámosolyognak a tőlük alig egy méterre csücsülő gyerekekre – hiszen
ami a felnőtt színházban tilos, az itt megengedett, sőt kell! – és látszik
rajtuk, hogy őszintén élvezik ezt a fajta játékot, amelyben a koncentrált tér
és a közös figyelem által ilyen kézzel fogható közelségbe kerül néző és művész.
Bár más eszközökkel, de hasonlóan erős
atmoszférát teremt a Juhász Kata Társulat Felhőcirkusz
című előadása is, amely a kortárs tánc nyelvén, látványos koreográfiával, képekkel,
élő zenével szól a legkisebbekhez. A csecsemőszínháznak nem feladata a hagyományos
értelemben vett történetmesélés, hiszen ez a korosztály még nem tudja befogadni
a nagy ívű, komplex történeteket, az ő figyelmük sokkal inkább a történésekre
irányul. Számukra egy színházi előadás nem más, mint jól elkülöníthető és
megfigyelhető elemekből álló cselekvések láncolata. Ebből a szempontból a
cirkusz tökéletesen alkalmas műfaj a 0-6 éves korosztály megszólítására. A Felhőcirkusz is egymáshoz lazán
kapcsolódó jelenetek füzéréből áll, ahol az összekötő szálat Weöres Sándor
gyerekverseinek motívumai adják.
Ahogy nyári
fényben, napsütésben Katóka a felhőket bámulja, a vándorló felhő-nép egyszerre
megelevenedik: pörgő-forgó táncba kezdenek a magasban, és egy vándorcirkusz
akrobatái és zenészei bontakoznak ki a fehér szalagokból. Az előadás innentől
kezdve egyetlen sodró lendületű, a fizika törvényeivel dacoló szárnyalás,
függés ég és föld között, ritmus és tánc, ami magával ragad mindnyájunkat, gyereket
és felnőttet egyaránt. Ahogyan az előző előadásban, itt is a világ
felfedezésének örömét élhetjük át az alkotókkal, akik, akárcsak a fentiek,
művészetük csillogó tehetségű képviselői. A bravúros kompánia – két akrobata, egy
táncművész és a három zenész – lenyűgöző magabiztossággal és könnyedséggel,
cselló-, fuvola- és dobszó kíséretében vezet minket végig a képzelet világában
tett csodás utazáson. A játékidő, 35 perc, éppen addig tart, ameddig a kicsik
figyelme – amit ezúttal szívből sajnáltam, mert nem nagyon akaródzott leszállni
még a földre.
Rupp Anikó
FELHŐCIRKUSZ – Juhász Kata Társulat
Színház a legkisebbeknek - rendben van, miért
is ne? De csecsemőszínház? Nyilvánvaló képtelenség. Sokan gondolhatják így. Én
is hasonlóan vélekedtem – amíg először nem láttam a Kolibri Színházban néhány
ilyen kiváló hazai és nemzetközi produkciót. Soha életemben nem fogom őket
elfelejteni. Ahogyan a Felhőcirkuszt sem.
Ezek az előadások kivétel nélkül a létezés
öröméről, az élet – megkockáztatom a szót: - csodájáról „beszélnek”,
varázsosan. (Zárójelben: azt hiszem, minden
igazi színházat ez az öröm élteti, amellett – és attól függetlenül –, hogy
a színház éppen tragédiát, drámát, vígjátékot játszik-e velünk.
A legkisebbeknek (az eredeti célkitűzés
szerint 0-3 éves korú nézőknek) szánt előadások nem használnak szöveget,
legalábbis nem a felnőtt értelemben. Nem mesélnek történeteket, nem magyaráznak
fogalmakat, a közreműködők nem formálnak jellemeket, ezeknek a produkcióknak
nincs hagyományos értelemben vett cselekményük, ilyenformán katarzist sem
szerezhetnének, és mégis…
Formák, mozgások, fények, hangok, emberek,
tárgyak, csöndek, zajok, muzsika, ritmus, mosoly, érintés, változás… Öröm.
A Felhőcirkuszban egy táncművész lány, egy
férfi és egy női akrobata és három zenész lép színpadra. Táncolnak, repülnek,
zenélnek, forognak, pörögnek – és mi, kicsik és nagyok egyaránt velük repülünk
a felhők közt, mintha szárnyunk volna.
Van-e értelme a repülésnek?
A kérdés percek alatt értelmét veszti, ha az
ember repül.
Van-e értelme az életnek?
A kérdés minden fontosságát elveszti, ha
szeretünk és szeretve vagyunk.
Az előadás szereplői magas szinten képzett,
világítóan tehetséges művelői a szakmájuknak. Már az is nagyszerű dolog, hogy
ilyenek társaságában tölthetjük az időt. Mindig lenyűgöző és boldogító látni,
hogy valaki nagyon ért ahhoz, amit csinál. Remekül dobol, nagyszerűen csellózik
vagy mesterien fuvolázik. Hogy az akrobaták mintha legyőznék a természeti
törvényeket, úgy suhannak, ugranak, függenek, pörögnek, táncolnak. De van
valami, ami ezen is túlmutat. Ezek az emberek szeretik, amit csinálnak!
Szeretik, vagy legalábbis erősen kedvelik és tisztelik egymást, ahogyan a
tárgyaikat, a hangokat, a fényeket - és ahogyan minket, nézőiket is, legyünk
akár egy, akár ötvenöt évesek. Olyan odaadással, a teremtés iránti örömös
alázattal fürdenek a pillanatban, hogy képesek megnyitni az időt: az általuk és
velük közösen töltött fél óra a végtelen felfoghatatlan, mégis megélt
csodájával ajándékoz meg minket.
Tudom, sokan fellengzősnek vélhetik a
fentieket, és igazuk van. Az a helyzet ugyanis, hogy nincsenek jó szavaink
arra, ami az efféle előadásokon történik.
Tömör gyönyör.
Aki nem hiszi, járjon utána!
Alkotók,
előadók: Daragó Dorina – tánc, Zoletnik Sophie – tánc, akrobatika, Ben Glass –
tánc, akrobatika, Kertész Endre – cselló, Kovács Sasa Dizna – fuvola, pikoló,
Ölvedi Gábor – ütősök. Koreográfia: Juhász Kata.
Nagy Sarolta
