Blog – Május 3.

Az idei Biennálé külön szekciót szentelt a csecsemőszínházi előadásoknak, és a Small Size fókuszprogramon belül ma két nagyszerű produkciót is láthattunk. A Kolibri Színház társulata az Agóra Kistermében teremtette meg azt a bensőséges, párnás, földönülős hangulatot, ami a legkisebbek megszólításához szükséges – hiszen nagyon fontos, hogy az első színházi élmény ne csak szórakoztató legyen, hanem egyben biztonságos, otthonos is. A sikeres csecsemőszínházi előadás jó arányban ötvözi a picik számára ismert, megnyugtató elemeket a meglepetéssel – és mindezt a legegyszerűbb eszközökkel teszi. Tudható, hogy a kisgyerek jobban eljátszik néhány kaviccsal, letört faággal vagy egy üres műanyag palackkal, mint bármilyen csillogó-villogó-beszélő kütyüvel. S a legegyszerűbb tárgyak is élettel, jelentéssel telnek meg, ha „jó kezekbe” kerülnek és mozgatóik képesek egyszerre több érzékszervre is hatni, hogy mindaz, ami a színpadon zajlik, látható, hallható, tapintható valósággá váljon a kisgyermek számára. A Kolibri Színház művészei pedig, akik 2005 óta készítenek előadásokat a legkisebbeknek, láthatóan birtokában vannak ennek a tudásnak.

A fesztiválon bemutatott Csip-csip csóka című előadásuk ismert népdalokra és rigmusokra épülő bábos, mondókázós, zenélős játék. A díszletként is szolgáló kellékek egyszerű, praktikus tárgyak – vásznak, színes sámlik és szivacshengerek –, amelyeket a négy szereplő (Alexics Rita, Molnár Zsófia Boróka, Fehér Dániel és Nizsai Dániel) ötletesen és többszörösen használ fel, segítségükkel a gyermeki fantáziát megmozgató új tereket hozva létre a színpadon. Egyszerű vászonanyagból születik meg a szemünk láttára a főszereplő bábfigura is, aki az előadás során találkozik az alapelemekkel: a tűzzel, a vízzel, a földdel és a levegővel. Az „érzéknyitogató” játék során a hagyományos népi tárgyak – mint a vesszőkosár, a teknő, a petróleumlámpa vagy a fújtató – új tartalmat nyernek, ahogy a darabban elhangzó régi mondókák, népdalok és gyerekjátékok is, eredeti funkciójukon túllépve, ezúttal a gyerekek figyelmét irányító varázsszövegekké válnak. Minden, amit hallunk „fülbemászó” és könnyen befogadható, így az sem véletlen, hogy az alkotók hagyományos kézműves hangszereket – ütőgardon, fa xilofon, furulya és hegedű – szólaltatnak meg az előadásban.

Dallamok, hangok, fények, színek és játék összehangoltan kötik le az apróságok – és egy bő félórára csodálkozó gyermekké váló szüleik – figyelmét. A színészek időnként kinéznek, rámosolyognak a tőlük alig egy méterre csücsülő gyerekekre – hiszen ami a felnőtt színházban tilos, az itt megengedett, sőt kell! – és látszik rajtuk, hogy őszintén élvezik ezt a fajta játékot, amelyben a koncentrált tér és a közös figyelem által ilyen kézzel fogható közelségbe kerül néző és művész.

Bár más eszközökkel, de hasonlóan erős atmoszférát teremt a Juhász Kata Társulat Felhőcirkusz című előadása is, amely a kortárs tánc nyelvén, látványos koreográfiával, képekkel, élő zenével szól a legkisebbekhez. A csecsemőszínháznak nem feladata a hagyományos értelemben vett történetmesélés, hiszen ez a korosztály még nem tudja befogadni a nagy ívű, komplex történeteket, az ő figyelmük sokkal inkább a történésekre irányul. Számukra egy színházi előadás nem más, mint jól elkülöníthető és megfigyelhető elemekből álló cselekvések láncolata. Ebből a szempontból a cirkusz tökéletesen alkalmas műfaj a 0-6 éves korosztály megszólítására. A Felhőcirkusz is egymáshoz lazán kapcsolódó jelenetek füzéréből áll, ahol az összekötő szálat Weöres Sándor gyerekverseinek motívumai adják.

Ahogy nyári fényben, napsütésben Katóka a felhőket bámulja, a vándorló felhő-nép egyszerre megelevenedik: pörgő-forgó táncba kezdenek a magasban, és egy vándorcirkusz akrobatái és zenészei bontakoznak ki a fehér szalagokból. Az előadás innentől kezdve egyetlen sodró lendületű, a fizika törvényeivel dacoló szárnyalás, függés ég és föld között, ritmus és tánc, ami magával ragad mindnyájunkat, gyereket és felnőttet egyaránt. Ahogyan az előző előadásban, itt is a világ felfedezésének örömét élhetjük át az alkotókkal, akik, akárcsak a fentiek, művészetük csillogó tehetségű képviselői. A bravúros kompánia – két akrobata, egy táncművész és a három zenész – lenyűgöző magabiztossággal és könnyedséggel, cselló-, fuvola- és dobszó kíséretében vezet minket végig a képzelet világában tett csodás utazáson. A játékidő, 35 perc, éppen addig tart, ameddig a kicsik figyelme – amit ezúttal szívből sajnáltam, mert nem nagyon akaródzott leszállni még a földre.

Rupp Anikó

FELHŐCIRKUSZ – Juhász Kata Társulat

Színház a legkisebbeknek - rendben van, miért is ne? De csecsemőszínház? Nyilvánvaló képtelenség. Sokan gondolhatják így. Én is hasonlóan vélekedtem – amíg először nem láttam a Kolibri Színházban néhány ilyen kiváló hazai és nemzetközi produkciót. Soha életemben nem fogom őket elfelejteni. Ahogyan a Felhőcirkuszt sem.

Ezek az előadások kivétel nélkül a létezés öröméről, az élet – megkockáztatom a szót: - csodájáról „beszélnek”, varázsosan. (Zárójelben: azt hiszem, minden igazi színházat ez az öröm élteti, amellett – és attól függetlenül –, hogy a színház éppen tragédiát, drámát, vígjátékot játszik-e velünk.

A legkisebbeknek (az eredeti célkitűzés szerint 0-3 éves korú nézőknek) szánt előadások nem használnak szöveget, legalábbis nem a felnőtt értelemben. Nem mesélnek történeteket, nem magyaráznak fogalmakat, a közreműködők nem formálnak jellemeket, ezeknek a produkcióknak nincs hagyományos értelemben vett cselekményük, ilyenformán katarzist sem szerezhetnének, és mégis…

Formák, mozgások, fények, hangok, emberek, tárgyak, csöndek, zajok, muzsika, ritmus, mosoly, érintés, változás… Öröm.

A Felhőcirkuszban egy táncművész lány, egy férfi és egy női akrobata és három zenész lép színpadra. Táncolnak, repülnek, zenélnek, forognak, pörögnek – és mi, kicsik és nagyok egyaránt velük repülünk a felhők közt, mintha szárnyunk volna.

Van-e értelme a repülésnek?

A kérdés percek alatt értelmét veszti, ha az ember repül.

Van-e értelme az életnek?

A kérdés minden fontosságát elveszti, ha szeretünk és szeretve vagyunk.

Az előadás szereplői magas szinten képzett, világítóan tehetséges művelői a szakmájuknak. Már az is nagyszerű dolog, hogy ilyenek társaságában tölthetjük az időt. Mindig lenyűgöző és boldogító látni, hogy valaki nagyon ért ahhoz, amit csinál. Remekül dobol, nagyszerűen csellózik vagy mesterien fuvolázik. Hogy az akrobaták mintha legyőznék a természeti törvényeket, úgy suhannak, ugranak, függenek, pörögnek, táncolnak. De van valami, ami ezen is túlmutat. Ezek az emberek szeretik, amit csinálnak! Szeretik, vagy legalábbis erősen kedvelik és tisztelik egymást, ahogyan a tárgyaikat, a hangokat, a fényeket - és ahogyan minket, nézőiket is, legyünk akár egy, akár ötvenöt évesek. Olyan odaadással, a teremtés iránti örömös alázattal fürdenek a pillanatban, hogy képesek megnyitni az időt: az általuk és velük közösen töltött fél óra a végtelen felfoghatatlan, mégis megélt csodájával ajándékoz meg minket.

Tudom, sokan fellengzősnek vélhetik a fentieket, és igazuk van. Az a helyzet ugyanis, hogy nincsenek jó szavaink arra, ami az efféle előadásokon történik.

Tömör gyönyör.    

Aki nem hiszi, járjon utána!

Alkotók, előadók: Daragó Dorina – tánc, Zoletnik Sophie – tánc, akrobatika, Ben Glass – tánc, akrobatika, Kertész Endre – cselló, Kovács Sasa Dizna – fuvola, pikoló, Ölvedi Gábor – ütősök. Koreográfia: Juhász Kata.

                                                                                                                                                        

Nagy Sarolta