Pillanatokra mi is gyerekekké válunk. Azt
veszem észre, hogy szolid képzavarral élve a szigorú szakmai tekintetnek leesik
az álla avagy tátott szájjá tágul, egy-egy gesztus hatására a sokat látott, szakavatott
néző is az ötéves szemével kezd nézni. Belekeveredik például a mackóélet-mackóálom birodalmába; a zöld
mező-szőnyeg, ahol helyet kap a közönség, mágikus térré válik a körülöttünk
játszó színészektől, a rigmus-szerű verssoroktól, a díszlet nélkül, csak testekből
alakuló terektől. A téma a felnövés, a baráti és családi konfliktusok, a szerelem
és a mi az enyém-mi a tiéd civakodás mint a válás metaforája, ahol a bilin, a
macin és a nyolcas buszon való osztozkodás után végül egyiké lesz, ami volt, a másiké pedig, ami lesz. És a halál, ami magától értetődő: tudom,
hogy nagyapa meghalt, úgyhogy majd elmondom neki, ha visszajön.
A szakmai tekintet, a külső nézőpont kérdése a
színházi nevelési előadások kapcsán alapvetően felmerül. Mi a néző szerepe egy
ilyen fesztiválon, illetve hogyan befolyásolja a résztvevő gyerekeket, így a
foglalkozást magát, hogy egy harmincfős nézősereg figyeli kívülről?
A Káva
Kulturális Műhely, a Nemzeti Táncszínház és a Közép-Európa Táncszínház közös produkciójában,
az Igaz történet alapján című foglalkozáson
a gyerekek mégis megtalálják a felszabadult állapotot.. Egy szétforgácsolódásban lévő család,
ahol az apa Londonban, hogy a családot eltartsa, az anya pedig otthon a két
gyerekkel. Minden kapcsolat virtuális; van is, nincs is. És ebben a helyzetben
kicsit mindenki így érzi magát. A fiúgyereket kivéve, aki lankadatlanul
próbálja megtartani a személyes kapcsolatot az apával, és sokáig bízik benne,
hogy ez csak átmeneti helyzet, minden szereplő megkettőződik. Egy tudatos és
egy tudattalan énre, egy felvett, kívülre kommunikált szerepre vagy egy
elképzelt élet ideáljára szemben a kimerítő, bizonytalan valósággal. A gyerekek
több ponton lépnek interakcióba a történettel. Nem csak verbálisan, de a
táncosokon és a - közösen kitalált és azután eltáncolt - koreográfiákon
keresztül a mozgás nyelvén tapasztalják meg a részvétel élményét.
Ahogy Harangi Mária fogalmaz az esti
beszélgetésen, ő is a fizikalitásból indult ki. A hideg szív című előadásukban a szombathelyiek szinte mindent
maguk teremtenek meg: testekből, táncokból és hangokból épül az előadás
atmoszférája, a sűrű, veszélyes erdő annak minden ismeretlen, furcsa zajával,
ahova azért merészkedik a főhős, hogy megszerezze a hőn áhított nőt, pontosabban
pénzt, ami majd elismerést, megbecsültséget hoz. De arra nem számít, hogy cserébe
a szívéről kell lemondania…
Cziboly Ádám este fontos szempontokat sorol
fel a színházi nevelésről való beszéddel kapcsolatban. Azon túl, hogy lehet
érdekesen, izgalmasan bemutatni itt egy foglalkozást a nézőknek, érdemes
megvizsgálni, mi a pedagógiai célja egy programnak, van-e központi témája,
kérdése, kérdez-e vagy állít, egy vagy több nézőpontot kínál-e, a résztvevő mellette
vagy fölötte van-e a szereplőknek? És, ha messzebb megyünk: még mindig nem
tisztázott, milyen fogalom pontosan mit jelent, mindenki máshogy használja a
definíciókat, és az ilyen programok számának gyors emelkedésével csak még
nehezebb lesz kategorizálni a különböző műfajokat. Azonban egy ilyen fesztivál
pont arra jó, hogy – ahogy két éve így történt – kövesse konferencia az
előadásokat, ez az egy hét is fórumként működhessen.
Varga Zsófia
