Díjazottak

 ASSITEJ MAGYAR KÖZPONT ÜVEGHEGY-DÍJ 

A legjobb ifjúsági színházi előadásnak

Mentőcsónak: Szociopoly

Rendező: Fábián Gábor

•

ASSITEJ MAGYAR KÖZPONT ÜVEGHEGY-DÍJ

A legjobb gyerekszínházi előadásnak

Ciróka Bábszínház: Lúdas Matyi

Rendező: Vidovszky György

•

KOVÁCS ILDIKÓ-DÍJ

A legjobb gyerekelőadás rendezőjének

Rumi László 

(Az égigérő fa – Mesebolt Bábszínház) 

Fige Attila 

(Hókirálynő – Budapest Bábszínház) 

•

LENGYEL PÁL-DÍJ

A legjobb ifjúsági előadás rendezőjének

Hoffer Károly 

(Az időnk rövid története – Vaskakas Bábszínház, ESZME)

Fándly Csaba 

(Becsületbeli ügy – Csiky Gergely Színház)

•

KEMÉNY HENRIK-DÍJ

Színészi díj gyerekszínházi előadásban nyújtott teljesítményért

Lehőcz Zsuzsanna

(A hideg szív, Az égigérő fa – Mesebolt Bábszínház)

•

KELETI ISTVÁN-DÍJ

Színészi díj ifjúsági színházi előadásban nyújtott teljesítményért

Simkó Katalin 

(Soha senkinek – Nézőművészeti Kft.)

•

KOÓS IVÁN-DÍJ

gyerekszínházi előadás kiemelkedő alkotói teljesítményéért

Boráros Szilárd 

(Az égig érő fa, A hideg szív, A Hős Miklós)

•

BÉKÉS PÁL-DÍJ 

ifjúsági színházi előadás kiemelkedő alkotói teljesítményéért

Juhász Kata és Társulata

•

A ZSŰRI KÜLÖNDÍJA

A kutyafül, macskakő, egérút 

című előadás alkotóinak

(Jászai Mari Színház, Tatabánya)

Az új nagyi 

című előadás alkotóinak

(Vaskakas Bábszínház, Győr)

Blog - Május 6-7.

Nem is tudom, létezik-e tisztán gyerekszínház – legalábbis az itt megjelenő előadások nagy része, ha más szinten, de a felnőtt nézőnek is sűrű élményt, jelenlétet ad, mint a gyerekeknek.

Két példa jut kapásból eszembe: Juhász Kata társulatának Bemelegítés című előadása és a Vidovszky György rendezte kecskeméti Lúdas Matyi. Nyilván minden ősképekre épül, nekem a Lúdas Matyi Döbrögije (Lendváczky Zoltán) a mindenkori hatalom maga, a párnákkal kitömött, súlyos léptű, szélsőségesen groteszkre, ostobára vett Übü-szerű alak félelmetesen megidézi a cinikus politikusok megalomán őrületét. De nevetek rajta, és nevetek a friss, végtelen játékossággal feltett ötleteken is, azon, ahogy a párnák mint alapvető kellékek és díszletelemek minden pillanatban más funkciót és jelentést kapnak. És, hogy a rettegett harmadik verés közösségi rítussá alakul: a bűnbánó Döbrögivel együtt számolja le a tizenötöt a közönség, és ezzel a gesztussal üzen a hatalmasoknak: itt vagyunk, és ha kell, kiállunk az igazunkért, de létezik a megbocsátás.

A Bemelegítés konkrétan is megmozgat. Egy mondatot írok fel a füzetembe: „ne keressetek történetet”. Erre kéri a drámapedagógus az előadás előtt a gyerekeket. Ne szorongj, ha nem érted, miről is van szó, ha azt gondolod, a kortárstánc neked lila. Itt csak az a lényeg, hogy fizikális, érzéki jelenléttel tudj végigélni minden látott mozdulatot. Ebben segít a három táncos végigkövethető bemelegítése is: mielőtt lemenne az utolsó, megkoreografált etűd, hosszan zajlik a közönséggel való kapcsolatfelvétel; a táncosok kiforgatott kézfogásokkal, vagy egy elképzelt labda passzolgatásával találják meg a gyerekek figyelmét és a táncon keresztül csak kis szituációkat, viszonyokat mutatnak meg.

A játékra, a közösség megteremtésére épül a Hepp! is, a Bartók Kamaraszínház csodálatos előadása, ami az artisták, bűvészek és vadállat-szelídítők világába, egy cirkuszi porondra helyezi a gyerekek életét. Egy napjukat követjük végig, annak minden örömével és megpróbáltatásával: az óriási, tonnasúlyú iskolatáska megemelésével, a rakoncátlan, vadóc szék - amin képtelenség ennyi órát végigülni – bohóctréfára hasonlító megszelídítésével, és a sötéttel való megküzdéssel. 

Először talán megijedünk a gyér fényben, de a falra képzelt rémképek végül vidám formákká alakulnak, és a nehéz nap végén, amit együtt végigéltünk, a három csodálatos mimikával, ritmikával játszó színész (Tőkés Nikoletta, Fritz Attila, Gasparik Gábor) gratulál a gyerekeknek, akik ezt mindennap végigcsinálják.

A hét második felére megtelt a döcögősen, szellősen induló fesztivál. Megteltek az előadások, megjelentek a kaposvári egyetemisták is, és a két évvel ezelőtti fesztivál hangulatához hasonlóan nyüzsgő élet költözött a színházba. A szombati nap a Lúdas Matyival vagy a Hepp!-pel pedig igazi parádés, sírva vihogós, felszabadító befejezése volt a hat napos találkozónak.

Blog - Május 5.

Nem az a kérdés, hogy miről, hanem az: hogyan. Nincs tabutéma, még a fiatal korosztálynak szóló előadások számára se. A pedofíliát mégis kevés előadás tematizálja. Ha nem is tiltott, de nehezen érinthető téma. Nehezen találunk rá szavakat és maga az ábrázolhatóság is sok kérdést vet fel.

A Soha senkinek az elmondással próbálkozik. Scherer Péter rendezésében Simkó Katalin megrázó jelenléttel meséli el egy abuzált fiatal lány történetét. Az elmondás aktusa újraélés. Minden a jelenben történik; egymaga veszi fel a démoni nagyapa, az agresszív, szándékosan félrenéző apa, és a gyenge anya szerepét, aki szintén elfordul, amikor meghallja a jelezni próbált segélykérést. A segélykérés pedig sokáig halk marad: nehéz arról beszélni, amihez ilyen erős szégyenérzet társul. 

De beszélni kell. A csapattal utazó pszichológus is ezt hangsúlyozza, az előadást követő beszélgetés arra is szolgál, ha valaki hasonló helyzetben van, telefonszámhoz juthasson vagy személyesen kérhessen segítséget. Persze kérdés, mekkora a hatósugara egy ilyen előadásnak. Főleg, ha igaz, hogy minden második gyerek szenved valamilyen családon belüli erőszaktól, és ehhez képest – forráshiányból kifolyólag vagy arra hivatkozva – milyen elkeserítően kevés iskolának van lehetősége pszichológusi segítséget adni a gyerekeknek…

A Függésben is felveti a tabu-nem tabu kérdését. Czukor Balázs rendező arról mesél, hogy már a próbák kezdetekor megpróbálták elkerülni, hogy csak a drogokról beszéljenek. A függés pszichológiája érdekelte őket. Függés lehet az is, ha görcsösen ragaszkodom a másikról kialakított képhez, mert ez jelenti a biztonságot, félek elfogadni, hogy nem tudom semmilyen rendszerbe illeszteni, ha a másik változik, ha nem ugyanazt jelenti minden pillanatban. Az előadás végtelenül friss humorral nyúl a témához és szól oda a témáról való hagyományos beszédmódnak a prevenciós jelenetben, ahol mi kapjuk a kötelező programra beszervezett gyerekek szerepét. A jelenetben pár tanár előzékenyen és nagy hittel prezentálja: ha drogozol, sikertelen, boldogtalan, egészségtelen ember leszel, de ha nem, akkor: Audi-szalon, nett alak, és szerető, csodás család.  

Jól esik, hogy az előadások nagy részében meg sem jelenik a tanító szándék. A didaktikusság helyett a jelenben gondolkodnak, kérdeznek, engednek szabadon asszociálni. És tőlünk, nézőktől várják az üres helyek kitöltését. 

Blog – Május 3.

Pillanatokra mi is gyerekekké válunk. Azt veszem észre, hogy szolid képzavarral élve a szigorú szakmai tekintetnek leesik az álla avagy tátott szájjá tágul, egy-egy gesztus hatására a sokat látott, szakavatott néző is az ötéves szemével kezd nézni. Belekeveredik például a mackóélet-mackóálom birodalmába; a zöld mező-szőnyeg, ahol helyet kap a közönség, mágikus térré válik a körülöttünk játszó színészektől, a rigmus-szerű verssoroktól, a díszlet nélkül, csak testekből alakuló terektől. A téma a felnövés, a baráti és családi konfliktusok, a szerelem és a mi az enyém-mi a tiéd civakodás mint a válás metaforája, ahol a bilin, a macin és a nyolcas buszon való osztozkodás után végül egyiké lesz, ami volt, a másiké pedig, ami lesz. És a halál, ami magától értetődő: tudom, hogy nagyapa meghalt, úgyhogy majd elmondom neki, ha visszajön. 

A szakmai tekintet, a külső nézőpont kérdése a színházi nevelési előadások kapcsán alapvetően felmerül. Mi a néző szerepe egy ilyen fesztiválon, illetve hogyan befolyásolja a résztvevő gyerekeket, így a foglalkozást magát, hogy egy harmincfős nézősereg figyeli kívülről?

A Káva Kulturális Műhely, a Nemzeti Táncszínház és a Közép-Európa Táncszínház közös produkciójában, az Igaz történet alapján című foglalkozáson a gyerekek mégis megtalálják a felszabadult állapotot.. Egy szétforgácsolódásban lévő család, ahol az apa Londonban, hogy a családot eltartsa, az anya pedig otthon a két gyerekkel. Minden kapcsolat virtuális; van is, nincs is. És ebben a helyzetben kicsit mindenki így érzi magát. A fiúgyereket kivéve, aki lankadatlanul próbálja megtartani a személyes kapcsolatot az apával, és sokáig bízik benne, hogy ez csak átmeneti helyzet, minden szereplő megkettőződik. Egy tudatos és egy tudattalan énre, egy felvett, kívülre kommunikált szerepre vagy egy elképzelt élet ideáljára szemben a kimerítő, bizonytalan valósággal. A gyerekek több ponton lépnek interakcióba a történettel. Nem csak verbálisan, de a táncosokon és a - közösen kitalált és azután eltáncolt - koreográfiákon keresztül a mozgás nyelvén tapasztalják meg a részvétel élményét.

Ahogy Harangi Mária fogalmaz az esti beszélgetésen, ő is a fizikalitásból indult ki. A hideg szív című előadásukban a szombathelyiek szinte mindent maguk teremtenek meg: testekből, táncokból és hangokból épül az előadás atmoszférája, a sűrű, veszélyes erdő annak minden ismeretlen, furcsa zajával, ahova azért merészkedik a főhős, hogy megszerezze a hőn áhított nőt, pontosabban pénzt, ami majd elismerést, megbecsültséget hoz. De arra nem számít, hogy cserébe a szívéről kell lemondania…

Cziboly Ádám este fontos szempontokat sorol fel a színházi nevelésről való beszéddel kapcsolatban. Azon túl, hogy lehet érdekesen, izgalmasan bemutatni itt egy foglalkozást a nézőknek, érdemes megvizsgálni, mi a pedagógiai célja egy programnak, van-e központi témája, kérdése, kérdez-e vagy állít, egy vagy több nézőpontot kínál-e, a résztvevő mellette vagy fölötte van-e a szereplőknek? És, ha messzebb megyünk: még mindig nem tisztázott, milyen fogalom pontosan mit jelent, mindenki máshogy használja a definíciókat, és az ilyen programok számának gyors emelkedésével csak még nehezebb lesz kategorizálni a különböző műfajokat. Azonban egy ilyen fesztivál pont arra jó, hogy – ahogy két éve így történt – kövesse konferencia az előadásokat, ez az egy hét is fórumként működhessen.

Varga Zsófia